EGÉSZ EDDIGI ÉLETEMBEN IGYEKZTEM ELKERÜLNI. HOGY MIÉRT?
Gyerekkoromban csak egy gyümölcs létezett: az alma. Nem válogathattunk, hogy milyen gyümölcsöt kívánunk, a gyümölcs az alma volt. A szüleim zsákban vették ősszel, mint a krumplit. Aztán egész télen a szekrény tetején, a szekrény alatt, a kamrapolcon is csak alma volt. Ezt ettük, mert gyümölcsöt enni kell, mert kell a vitamin és különben ott rohad meg a szekrény tetején, a szekrény alatt, a kamrapolcon. Enni kellett, mert ez volt A GYÜMÖLCS. Három módon kaptuk, ha kellett, ha nem: nyersen, mert kell a vitamin. Gyümölcslevesként, ha már annyira ráncos volt, hogy akkor sem ettük volna meg, ha nincs más. És reszelve, ha betegek voltunk. Na ez volt a kedvenc! De ez csak akkor járt, ha tényleg megbetegedtünk. És persze ez ritkán fordult elő, hiszen éjjel-nappal ettük az almát, mert abban van ám a sok vitamin. Van egy fiam. Ő sem rajong az almáért. Valószínűleg azért, mert én igyekszem elkerülni. És különben is, neki a gyümölcs a pomelonál kezdődik. Meg persze ott, amit megkíván: cukordinnye, gránátalma, télen eper… Na jó, persze ő is kap almát. Általában az én anyámtól. És persze, hogy ő már reszelve, akkor is, ha nem beteg. És persze, hogy a kedvenc táljában, a kedvenc kanalával, a nagypapa kedvenc foteljában. És cukrozva! Ezt a mai napig sem hiszem el, pedig már nem egyszer fordult elő. 15 éves.
Megvettük a Pipacsot. A birtokon mindenféle gyümölcsfa van. Nem vagyok jártas a gyümölcsfák világában, de megismertem a diót, körtét, fügét, cseresznyét, birset. És volt egy almafa a bokrok között. Én észre sem vettem, hiszen annyira unalmas és egyébként is, az ember igyekszik még a szemével is elkerülni azt, amire nem kíváncsi. Úgy derült fény az unalmas almafának a létezésére, hogy a fiam, a pomelon felnőtt fiam egyszer csak megjelent egy hatalmas – és még nekem is el kellett ismernem – gyönyörű almával a kezében. És én ezt a gyereket még nem láttam ilyen jóízűen gyümölcsöt enni! Aztán szüreteltünk. Unalmas almát erről az unalmas almafáról. És hazavittünk 30 kiló almát. Otthon nézegettem. Mi legyen vele? Rakjam a szekrény tetejére, a szekrény alá, a kamrapolcra? Ettől a gondolattól megborzongtam, erről szó sem lehet. De megenni? Ennyit? Nem fog menni. És ekkor elkezdtem almadzsemet, kompótot főzni. Először kötelességből, hiszen mégiscsak ez A GYÜMÖLCS, ebben van a vitamin, és különben is, meg fog rohadni a kamrapolcon. Meg milyen jó lesz majd süteménybe, bár soha sem sütök. Vagy húshoz szósznak, de főzni is ritkán főzök. Nem baj, akkor sem dobjuk ki. És miközben nekiálltam szakácskönyvvel, netről letöltött receptekkel lekvárt készíteni eszembe jutott a gyerekkorom. De nem a muszájból elkövetett almaevés, hanem a nagymamám lekvárjai, kompótjai, süteményei. Eközben valahogy megfelejtkeztem a receptekről, már a saját érzéseim, emlékeim, szájízem szerint főztem a saját lekvárom. És az alma sem volt már unalmas. Izgalmassá vált, és ezt a sok érzelmet és emléket őrzik azok a kis üvegek, amiket a Pipacsban Nektek készítünk ki.